Han Kang bebizonyította második könyvével, hogy érdemes odafigyelni rá

Han Kang első könyve, a Növényevő tavaly jelent meg Jelenkor Kiadónál. Arra is tisztán emlékszem, hogy többek között azért kezdtem el olvasni, mert Bárdos András is ajánlotta saját könyvesblogján.

Akkor azt a könyvet úgy tettem le, hogy na igen, ez aztán valami. Furcsa, tovább megyek, bizarr érzés volt a könyvet olvasni. Tetszett az írónő stílusa és a könyv témája is nagyon eredeti volt, érződött rajta, hogy cseppet sem európai. Valahogyan másképp állnak benne össze a dolgok, másképp örvénylenek benne a cselekmények, mint hőn szeretett angolszász szerzőim tollában.

Egy könyv után még nem tudtam eldönteni, hogy ez vajon jót, vagy rosszat jelent-e. Annyit azonban elraktároztam a fejemben Kangról, hogy stílusa különleges olvasási élményt nyújt, olyat, amit nem lehet egy könnyedén elfelejteni.

Ennyi nekem pontosan elég is volt ahhoz, hogy izgatottan kezdjek bele a második könyvébe, a Nemes teremtményekbe. Alig egy órája fejeztem be, így elkerülhetetlen, hogy túlzott érzelmi vehemenciával írjak a könyvről, de nem is akarom visszafogni magam:

A Nemes teremtmények az egyik legjobb könyv, amit életemben olvastam.

A Nemes teremtmények cím művében Kang az 1980 májusában történt kvangdzsui mészárlást dolgozza fel. Semmit nem tudtam erről az eseményről a könyv elolvasása előtt, de a könyv végében olvasható Fordító utószava segít helyre rakni a fejekben a történetet. 

1979-ben a Dél-Koreát irányító Pak Csonghi tábornokot megölette a kémfőnöke, melynek következtében lázadások törtek ki országszerte. Cson Duhvan tábornok vérbe fojtotta az összes felkelést, köztük a Kvandzsuban lévőt is, ahol a hivatalos adatok szerint 600 (de az is lehet, hogy több ezer) gimnazistát és egyetemistát öltek meg.

A véres eseményekre a dél-koreaiak ma úgy emlékeznek, mint a demokráciáért vívott háború egyik fontos állomása. 

Kang 6 részből álló könyve 6 különböző szemszögből mutatja be a felkelést és a brutális katoni megtorlást. Nehéz szavakat találni arra a kegyetlenségre, mellyel a katonák viselkedtek az ártatlan civilekkel szemben. S bár ahogy fent utaltam rá, sajnálatos módon Ázsia történelméről, kultúrájáról vajmi keveset tudok, a Nemes teremtményekből rádöbbentem, hogy talán nincs is olyan sok különbség a két kontinens között.

Bátor harcosok és vérszomjas vezetők mindenhol vannak, ahogy elveszett ügyek és a vereségbe beletörődni képtelen, a végsőkig kitartó szabadságharcosok is.

Az csak még keserűbbé teszi a történetet, hogy ebben a könyvben e csoport tagjai jórészt még csak gyerekek.

A felkelés áldozatai valóban nemes teremtmények, olyan magasztos lelkek, akik harcolni mertek a szabadságukért, nem mozdultak a helyükről akkor sem, amikor tudták, hogy a halállal néznek farkas szemet. 

Kang nemcsak a felkelést, hanem a felkelés utóéletét, a rothadó tetemek és a börtönbe zárt rabok történetét is elmeséli, a lelkiismeretfurdalástól sújtott barátok és családtagok tragédiáját, akik magukat okolják szeretteik halála miatt.

Pedig a bűnösök nem ők, azok sosem lehetnek bűnösök, akik tiszta szívvel a szabadságukért harcolnak.

Vizenyős váladék és ragadós genny, bűzlő nyál, vér, könnyek és takony, a vizelet és az ürülék a nadrágban. Ennyi maradt nekem. Nem, ennyi lett belőlem. Nem voltam más, mint mindezek összessége. A rothadó hús, ami mindezeket termelte, maradt az „énem”.

A katonák megkísérelték minden módon és módszerrel összetörni a felkelőket, megpróbálták bemocskolni őket, hogy ne látszódjon a különbség az áldozat és a bűnös között. A rendszer, mint oly sok másik – európai – rendszer megpróbálta elhallgattatni mindazokat, akik ellenvéleményt mertek megfogalmazni, gúzsba kötötték a szabadságra vágyókat, eltörték a szárnyaikat mindazoknak, aki magasba akart szállni. Rájuk tapostak, hogy ugyanolyan mocskosak legyenek, mint ők.

Ez a történet méltó emléket állít a bátor szívű harcosnak, akik feláldozták magukat az elveikért, a szabadságért és az országukért. Ők legalább olyannyira különleges lények, mint Nietzsche übermensch-ei. 

Ők a természet nemes teremtményei.