Billogemberek

Én edzéstől felfrissülten, ők még a reggeli kómától sújtottan, én a föld alá, a metróhoz siettem, ők a föld alól, a munkahelyükhöz tartottak. Én könyvet szorongattam a hónom alatt, ők meg mágneskártyát fityegtek az övtartójukon.

Az embereket két nagy csoportra lehet osztani. A multiba dolgozóakra és a nem multiba dolgozóakra. Előbbiek csoportjába tartozók reggel elegáns ruhákban, általában papírpoharas kávét szorongatva rohannak a munkahelyükre, pénztárcájukban, kulcscsomójukon vagy történetesen az övtartójukon pedig ott lapul vagy éppen fityeg a mágneskártyájuk. Ezzel csekkolnak be reggel, majd ki,  amikor elmennek a munkából. Fontos ellenőrizni őket, nehogy ne adj’ Isten a hatalmas üvegfalú open office irodájuk helyett máshol töltsék az időt.

Egy vékony fehér kártya, rajta a nevükkel, arcképükkel, munkahelyük logójával és egy kódsorral, melynek csak egy számjegye különbözik a mellettük ülő kollégájukétól.

Engem meg mindig a hónom alatt szorongatott könyvről lehet beazonosítani.

Teljesen más világ, nem?

Egyből ez a bizarr párhuzam jutott eszembe a mágneskártyás emberkékről. Olyanok, mint  megbillogozott, vágóhídra terelt bocik.  Szegény, felbillogozott teheneket nemhogy ember, de állatszámba sem veszik, csak szorgosan terelik őket a vágóhídra, hogy a tejükből, húsukból mások lakhassanak jól. Forma-forma, darab-darab. Egy darabban jön ki, vákuumcsomagoltan jön ki.

A kettő között pedig a rendszer tette a dolgát.

Kendőzetlenül megvallom, amikor a multiba dolgozó ismerőseim (sok van), a munkájukról beszélnek, egy kicsit mindig kikapcsol az agyam. Nem azért, mert nem érdekel, amit mondanak, hanem azért, mert  számomra olyan, mintha kínaiul beszélnének. Az a rengeteg angol kifejezés, Excel-táblázat (rémálom!), meeting, meg felaprózott munkafolyamatok!

Nem, határozottan nem az én világom.

Már majdnem elmélyültem az önelégültségemben (ez az, Peti, te ennél sokkal frankóbb vagy!), amikor rájöttem egy borzalmas dologra.

Nekem is van mágneskártyám.

Az edzőterembe én is egy mágneskapun jutok be, amin én is egy eszköz segítségével verekedek át. A recepciós számára én sem vagyok több a mágneskártyámra vésett adatoknál, melyek jelzik, mikor jár le a szavatosságom (bérletem) a hónap végén.

Forma-forma, darab-darab.

Szóval akkor ezt el sem lehet kerülni? Mindannyian az (általunk) választott tömeg apró porszemei vagyunk?

Miért van az, hogy az ember annyira szeret beolvadni a tömegbe, miközben azért is bármit megtenne, hogy kitűnjön a társadalomból? Miért vágyunk egyszerre a tömeg adta névtelenségre és arra, hogy lemoshatatlan nyomot hagyjunk magunk után?

De kezdjünk inkább előrébbről. Alkothatunk-e bármi olyasmit, amit előttünk már nem tettek már meg? Van még új a nap alatt?

Remélem, igen. Jól esne azt hinni, hogy az írásaim is valami ilyesmik. Andrényi Péter ír arról, ő hogyan látja a világot, például azért, hogy egy picit te is az én szűrőmön keresztül át láss. Aztán tessék, dobd csak le ezt a szemüveget, ha nem tetszik a látvány.

Persze azért örülnék, ha nem hajítanád el, és egy picit hatással lehetnék rád. Jelentsen ez bármit is.