Félrement szavak

Még negyed óra volt hátra a munkaidőmből, de nem bírta ki addig. Ösztönösen felvettem a telefont, pedig nem kellett volna. Féltem, mi van, ha baj van, és azért hív. Már megmondtam neki, hogy munkaidőben ne hívjon. „Csak ennyit kértem”, ahogy ő is szokta gyakran mondani nekem.

- Igen? – szólok bele szűkszavúan. Tudom, miért akart hívni.

- Szia, drágám! Láttam az új profilképed Facebookon! Nagyon jól nézel ki! Hol készült a kép?

Mondom én. Tudtam.

Már majdnem megkérdeztem tőle, hogy ugyan, nem tök mindegy? Körülbelül harminc éve lakott a fővárosban, akkor sem volt az a nagy városjáró. Az étterem neve valószínűleg semmit nem mondana neki.  

- Majd ha befejeztem a munkát, otthonról felhívlak, jó? – mondtam, miközben lopva oldalra pillantottam, a mellettem ülő főnökömre. Ő is szokott beszélni telefonon, bőbeszédű akkor is, ha kagylóba kell csevegnie, meg akkor is, ha egyenesen, facet to face mondhatja, de engem akkor is zavar, ha a kollégáim előtt kell beszélnem az anyámmal.

Ciki.

Tessék, kimondtam. Nem akarok a munkahelyemen arról beszélni anyámmal, hogy hol készült az új profilképem. Főleg, hogy a múlt héten töviről-hegyire beszámoltam neki az interjúról, ahol a kép is készült. Azóta úgy tűnik, minden infó kirepült a fejéből.

Nem tudtam kivárni, hogy otthon legyek, a boltból hazafelé tartva már tárcsáztam is.

- Az Arazban készült –szóltam bele, majd mikor megkérdezte, miért jártam arra, kivel csináltam interjút, elmondtam neki ugyanazt, amit a múlt héten.

- Képzeld, én meg holnap megyek új orvoshoz.

Folytatja, de az agyam kikapcsol. Annyi orvosnál megfordult már, hogy nehéz követni. Onkológia, kardiológia, természetgyógyász, házi orvos és rengeteg más szakrendelés, amiről azt sem tudom, hogy micsoda. Igazából pont az a baj, hogy még az orvosok sem tudják, hogy micsoda, csak küldözgetik egymáshoz anyát, aki két orvosi vizit között otthon van, kis túlzással teljesen magatehetetlenül.

És közben üzeneteket és vicces gifeket küldözget nekem Messengeren és állandóan hívogat. Mondja, mondja, mondja, én pedig nem tudok mit mondani, mert úgy érzem, nincs miről. Túl sok, túl tömény.

Hova tűnt a levegő körülöttem?  

Ha engedné, hogy én keressem őt, akkor, amikor szeretnék is beszélni vele, na, igen, akkor tudnék mit mondani.

Még egyszer elmondja, hogy jó lett a profilképem (Olyan fényesen csillognak a fogaid!), továbbítja mama üdvözletét, majd elköszön. Én meg kinyomom.

Míg a buszon vagyok, előveszem az aktuális könyvem. Vámos Miklós: Anya csak egy van. A könyvben Vámos a bipoláris depressziós anyjához fűződő viszonyát írja le, mely kicsit sem volt egy egyszerű. A nő zaklatott lelki állapotát és utolsó napjait elmesélő könyvből kiderül, hogy az anya-fia kapcsolat néha nehezebb, mint szeretnénk.

Nehezebb annál, mint amivel boldogulni tudnánk.

Szeretem Vámost, mert ő ezt kerek-perec le merte írni, hogy igen, sok helyzetben nem viselkedett talán helyesen az anyjával, talán jobban, többet oda kellett volna figyelnie rá.

Remélem, hogy nekem azért jobban megy, mint neki.

Pedig pontosan tudom, hogy nem.