Körbe-körbe

A nap aranyszínű korongja már majdnem teljesen eltűnt a Budai Palota kupolája mögött. Tökéletes idő volt a futáshoz. Már nincs fullasztóan meleg és még nem sötétedett be.  

Mindig a Jászai Mari térnél szállt le a villamosról, hogy gyalog tehesse meg az utat a Margitszigetig, még ha zsúfolva is volt turistákkal, akik többsége zavartalanul sétált a biciklisávon, hosszú pórázra engedett kutyákat kerülgetve. 

Kellett neki ez az idő, hogy bemelegítse a lábait. Vagy inkább hogy kifújhassa a Duna felett süvítő szél a fejéből a gondolatokat.

A szigetre érve jobbra fordult és lesétált az íves kőlépcsőn. A fák óvó árnyékában tett néhány fejkörzést, megnyújtotta a lábait, megigazította a cipőfűzőjét, előkotorta zsebéből a telefonját és elindította a kedvenc zenéjét. Külvilág zaja ki, dobhártyát szaggató basszus be.

Érezte, ahogy teste lassan új üzemmódra kapcsol, szíve elkezd hevesebben dobogni, arca kipirul, a szeme mellett legördülnek az első izzadtságcseppek. Az állatkerthez érve az állatok büdös szaga, mint minden alkalommal, gyorsabb tempóra sarkallta.

Bosszankodva kikerült néhány szelfiző kínai turistát, akik a keskeny futóösvény közepét találták a legalkalmasabb helynek, hogy megörökítsék a vakációjukat.

Az Árpád-híd lábánál lévő üzletházat egyre közelebbről látta a folyó túlpartjáról. Az épület üvegfalairól visszatükröződő nap meleg fénysugarai egy másodpercre elvakították.

A főnöke ma ismét szóba hozta a már régóta ígért előléptetést. A probléma mindössze annyi volt, hogy a magyar piac helyett az angolt kellett volna vezetnie – Angliából.

Hirtelen fájdalom nyilallt a jobb vádlijába, de megpróbálta figyelmen kívül hagyni.

Csak fuss tovább! 

Persze, szeretett volna továbblépni, kikerülni ebből a nevetséges mókuskerékből, a hataloméhes férfiak és műkörmös kolléganők világából, az állandó meetingekről, ostoba brainstormingokról, kimutatások és Excel-táblázatok erdejéből, melyben ő is csak egyetlen számadat volt. Talán csak egy törtszám.

De vajon nem pont ugyanerre a világra ébresztené a Big Ben harangja is?

Na és mit szólna mindehhez a barátnője? Brigi biztosan nem tartana vele. Alig beszél angolul. Azt sem tudja, hogy hozza fel neki a témát. Már látta is maga előtt, ahogy a nő szemei kikerekednek és megkérdezi tőle, hogy ugye csak viccel. Ha kettejükre gondolt, Brigi már esküvői ruhában látta magát, lakásvásárlás, családalapítás közepette, amiben ő csak egy drótszálakon rángatott báb, akinek talán még arca sincs.

De talán nem pont a gyerek lenne a válasz a jövőjére és a mágnes, mely húzná és nem engedné elszaladni?

Ismét belenyilallt a fájdalom a jobb vádlijába, ezúttal sokkal erősebben, az egész lábszárában érezte a szúró érzést.

Átért a sziget budai oldalára, már a Palatinus felől áradó klórszagot is érezte.

Gyerünk, told ki a holtpontod! Húzz bele!

És az anyja? A nővére? Ők mit szólnának hozzá? Szükségük volt rá, hogy kipanaszkodhassák magukat, elmondhassák neki, szerintük mire van a legnagyobb szüksége Bercikének, a hároméves unokaöccsének.

Okostelefonra, vagy szeretetre?

Elért a sziget csücskéhez. Egy percre megállt, kifújta magát a híd árnyékában. Egy muslica repült a karjára, beleragadt az izzadságtól nedves szőrszálai közé. Egyetlen legyintéssel leseperte magáról a megdöglött rovart.

Fellépett a street workout-pálya kör alakú emelvényére és megragadta a magasban lévő rudat. Tizenöt húzódzkodás, tizenöt fekvőtámasz, tizenöt hasprés, négyszer egymás után.

Innen már csak néhány lépésnyire volt a kör vége, de amikor odaért, nem lassított. Gondolatai tovább kergették, versenyt futottak a lábaival. Megpróbálta minden lépéssel lehagyni a fejében kattogó kérdéseket, de csak egyre mélyebbre süllyed bennük.

Mire észbe kapott, már teljesen besötétedett és az utat szegélyező lámpák sárgás fényében a kiindulási pontja, a kőlépcső szögletes vonalai rajzolódtak ki.

Egy kört tervezett, kettő lett belőle.

Mégis ugyanott kötött ki, ahonnan elindult.