Tütüt mindenkinek!

Gondolatok az erkölcstelen meleg életmód reklámozásával és a családi értékek porba tiprásával megvádolt Billy Elliot musicalről.

Ahogy az köztudott, a Magyar Időkben megjelent kritika szerint a Billy Elliot egyértelműen a melegséget reklámozza, terjeszti, akár egy kórt, pont úgy, ahogy a „liberális propaganda erőlteti a másságot, és mára divattá is tette”.

De ez még semmi. „A legnagyobb baj éppen az, hogy mindez a tudatalattiban hat a gyerekeknél, pont abban a korban, amikor még lehet az irányultságot befolyásolni.”

Nagyon könnyen és nagyon indulatosan írhatnék arról, hogy a melegség nem a választás kérdése, hogy nem bűn és nem is színházi előadásokon lehet elkapni, mint a náthát.

Persze, szomorú, hogy ma Magyarországon ilyen vélemények jelenhetnek meg a médiában, de talán az is legalább ennyire lehangoló, hogy a fent is idézett cikk miatt több Billy Elliot előadást is töröltek. Aztán mégsem, műsoron tartják. Dacból. Ellenállásból.

Ma a művészet Magyarországon nem szabad. Az állami propagandát kiszolgáló eszközzé silányult.

Pedig hozzá kell tenni, az Elton John által rendezett Billy Elliot nem a magvas gondolatokról, a társadalmi problémák, feszültségek mély körbejárásáról szól, hanem a zenéről, táncról, látványról és a flitteres csillogásról – ahogy azt egy valamirevaló buzi rendezőtől el is várhattuk.

Akad a műben azonban egy nagyon érdekes szimbólum. A tütü. Az aprócska balettszoknya egyszerre tette Billy Elliotot szabaddá és kirekesztetté. Előbbivé azért, mert a ruhát felöltvén, azt tehette, amit igazán szeretett: táncolhatott és feloldódhatott a művészet minden nyomorúságunkat felülíró varázsában. Utóbbivá pedig azért, mert a ’80-as évek Angliájában (vagy a 2010-es évek Magyarországában) nem volt szerencsés különbözni az átlagtól, mert az mindjárt magával vonta a kirekesztettséget is.

Ha tehetném, én mégis minden magyart meglepnék egy tütüvel.

Tütüt adnék a közszolgálati csatornát néző, kritikus gondolkodásmódtól mentes vidéki nyugdíjasnak, a közömbös, vállát vonogató középosztálybelieknek, a kiskapukon keresztül közlekedő felsőosztálybelieknek, akiknek csak a pénztárcájuk számít, és azoknak a hazugságtól és képmutatástól megrészegült embernek is, akik ott ülnek, abban a szép nagy házban, a Duna partján.

És tütüt adnék neked is, drága disznófejű Nagyurunk, aki mint a kakas a szemétdombon kapirgálja ki a sötétnek nevezett középkor eszméit, a bűzlő trágyát, melyet avítt mázzal leöntve lök az éhezők elé, boldog étvágyat kívánva.

Nekünk pedig el kell fogadni, mert éhezünk, ahogy a tütüt is magunkra öltenénk, mert fázunk.

És lesz itt még hidegebb is.