Az ítélet

Szokatlanul hangos volt a terem. Még akkor sem halt el teljesen a halk sutyorgás, amikor leült a helyére. Mintha fel sem tűnt volna nekik, hogy megérkezett. A vádlottak padjánál helyet foglaló férfiről beszéltek, akiről mindenkinek megvolt a maga sommás véleménye.

A tömeg végre észrevette, hogy ő is itt van, ezért felváltva kapkodták a tekintetüket a szerencsétlen nincstelen és őközte. Idegesen megköszörülte a torkát, hogy egy kis időt és erőt nyerjen. Szája teljesen kiszáradt, összetapadt ajkai fájdalmasan váltak szét, amikor szólásra nyitotta volna a száját. Mégsem bírt megszólalni. Egy hatalmas gombócot érzett a torkában.

Persze, tudta jól, hogy mit kellett volna mondania. Példát kellett statuálnia. Elvégre mindenki a maga szerencséjének a kovácsa, a padon ülő illető megdolgozott azért, hogy mindenét elveszítse. Árt a közbiztonságnak, elzavarja a turistákat, veszélyt jelent a gyerekekre és idősekre, satöbbi, satöbbi. Unásig hallotta már ezeket az érveket.

Bármilyen ítéletet mér is ki rá, egyúttal magát is megbünteti, amiért elárulja mindazokat az elveket, melyek szerint a szülei felnevelték.

Tán nem arra tanították, hogy nagyobb testvérként mindig vigyázzon az öccsére, ha a szülei nincsenek a közelben? Nem az a nagyobb, erősebb feladata, hogy óvja és segítse a gyengéket és rászorulókat? Tényleg ennyire naiv, amiért azt hiszi, hogy léteznek abszolút igazságok, melyeket nem szabad megfertőznie a politikának?

Mégis, mit vehetne el ettől a szerencsétlentől, akinek már úgysem volt semmije? És mitől fosztaná meg magát, ha szíve hangjának ellentmondva hozná meg a döntését?

Az emberek nyugtalanul mocorogtak, egyre türelmetlenebbül várták, hogy ítéletet mondjon.

- A társadalom bebizonyította, hogy megbukott szolidaritásból. – Szavai meglepően határozottan, ostorcsapásként hangoztak.

-  A felebaráti szeretet legkisebb szikrája nélkül, mondják, önök hogy tudnak békére, otthonra lelni? Nem lehet, hogy maguknál világtalanabb, hontalanabb ember talán nem is létezik?

A teremben egybegyűltek arca dühükben és meglepődöttségükben úgy fújódott fel, mint a pulykáké.

- Csendet! – kiáltott erőteljesen. -  Az ítéletet meghoztam.

Végignézett a termen, megpróbált mindenki szemébe belenézni.A csendet vágni lehetett volna. 

- Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélem a népet, amiért megbukott emberségből.

A termet már nem visszafojtott suttogás és a rosszul leplezett megvetés töltötte be. Hangos és gyűlölködő szavakkal támadták rá.

Isten óvja, aki ítéletet mer hozni a többség felett!