Az örökifjú 25 éves

A legidősebb kollégám és köztem pontosan 20 év van. Igen ám, csakhogy míg a saját számításaim szerint én annyi éves vagyok, ahányadik születésnapomat megünnepeltem, ő már a következő (még be nem töltött) életévemhez igazítja a korom. Vagyis szerinte 27 éves vagyok, szerintem pedig még csak 26. Hogy megoldjuk ezt a problémát, ellentmondást nem tűrően felajánlottam neki, hogy inkább mondjuk azt, hogy 25 vagyok. És annyi is maradok.

Azóta is froclizzuk egymást a korral, a többi kollégánk füle hallatára is. Az egyik alkalommal az egyik kolléganőm meg is kérdezte tőlem, miért zavar ennyire, hogy öregszem?

- Nem zavar! –

 vágtam rá egyből és csak ekkor kezdtem el gondolkodni azon, akkor meg mégis mi bajom van az évek múlásával.

Az életnek megvan az a borzalmas szokása, hogy lineárisan halad. Előre. Pedig ha lehetne, egy jó nagyot visszaugranék az időben. Nem azért, hogy a hibáimat kijavítsam (igazából hibák nem is léteznek, én inkább a tanulságos leckékben hiszek), hanem azért, hogy egy picit éljek. Bepótolhassam azt, ami kimaradt.

Mert itt van a kutya elásva: az elvesztegetett időt szeretném valahogy visszaszerezni. Nem az a baj, hogy öregszem, hanem az, hogy életem első része, melyet sok ember gyerekkornak nevez, az én életemből egy az egyben kimaradt. És ugye, ezt már nehézkesen lehet bepótolni.

Több oka is van, miért érzem magam a saját gyerekoromtól megfosztottnak. Például az, hogy a kiskoromból minden külső impulzus hiányzott, így a játék, a vidámság és az önfeledtség is. Egy aprócska szobában nőttem fel, aprócska családommal, öt éves koromig (ekkor kerültem óvodába) minden társas interakciótól mentesen. 

Amikor pedig kiléptem a gyerekkacajtól hangos világba, hát, sok minden hang előtörhetett belőlem, de a nevetés biztosan nem. 

Elveszettnek és kitaszítottnak éreztem magam, talán mert az is voltam.

Mondják, hogy a tinédzserkor sokszor nem egy leányálom, de ha az ember (vagy, hogy szarkasztikus legyek, az Isten) fia meleg, hótziher, hogy nem az. A 2000-es évek elején nőttem fel, még mielőtt Miley Cyrus bokáig érő nyelve vagy a Kardashian-família dekoltázsai megronthatták volna a társadalmat. Akkor melegnek lenni nem volt éppenséggel főnyeremény. Főleg nem Magyarországon, főleg nem a (nagyon találóan) magyar ugarként aposztrofált Debrecenben, Isten háta mögött kettővel.  Szóval serdülőkori love story, első randi, első csók, első, felnőtt szemmel rém cikinek tűnő kapcsolat vagy kapcsolatkezdemény NUKU.

És ha már ennyire belejöttem, megemlíthetem azt is (a teljesség igénye nélkül íródott felsorolásomban), hogy történetesen úgy alakult, hogy a családomban sosem adódott meg számomra az a luxus, hogy a gyerek szerepét tölthessem be. Fegyelmezett, csendes, aggodalmaskodó kis koravén zsírpaca voltam, akit a szülők nem féltek beavatni a világ sötét bugyrainak titkaiba sem, így inkább voltam társ, partner, tanácsadó, lelki pöcegödör, mint gondtalan gyermek.

Szóval bőven lenne mit bepótolnom. Egyszer sem voltam strandolni, táborban külföldön sosem nyaraltunk, belföldön is max csak kétszer, egyetlen sportban sem mélyedtem el, ahogy nagyon az emberekkel való érintkezést, kommunikációt sem tanultam meg.

Azért elég ügyes vagyok a felzárkózásban, mert bár úszni még mindig nem tudok és felnőtt fejjel a táborozó gyerekeket sem riogatnám, az tuti, a szocializálódás tekintetében értem el némi sikereket, mivel a munkám (legélvezetesebb része), hogy új embereket ismerhetek és fejthetek meg. (Elvégre újságíró lennék, vagy mi a szösz.)

Néha, mikor úrrá lenne rajtam a letargia és depresszió, gyorsan fegyelemre intem magam. Szomorkodásra semmi ok. Rengeteg időm van még, hogy kompenzáljam az elmulasztott élményeket.

Hiszen még csak 25 éves vagyok. 

És az is maradok. 

Mindörökre.