Élet a haláltábor után - És te nem jöttél vissza-könyvajánló

Ugye nemcsak az én könyves szekrényemben bújt el néhány könyv, amiről már teljesen elfeledkeztem? Az És te nem jöttél vissza körülbelül három hónapig pihent a könyves szekrényem alsó polcán legalsó polcán, teljesen észrevétlenül. A rövidke könyvet egy nyugis vasárnap reggel nyitottam végül ki, mert a rövidke könyv egynapos, vagy inkább egydélelőttös olvasnivalónak ígérkezett.

21. Század Kiadó

A történet kíméletlenül szomorú és egyben elkeserítő is, mivel igaz történeten alapszik. Az írónő, Marceline Loridan-Ivens saját életének mozzanatait írta le. Tizenhat éves korában a birkenaui haláltáborba kerül, apja pedig a szomszédos, három kliométerre lévő Auschwitzba. A lány túléli a megpróbáltatást, az apuka nem. A férfi egy levelet csempész lánya kezébe a pokoli helyen, melynek pontos tartalmára Marceline már nem emlékszik, sok minden másra azonban igen.

A könyv már akkor is szomorú lenne, ha csupán csak ennyiről szólna: egy lány apja elvesztése miatt érzett fájdalmáról. Tovább fokozza a történet érzelmi intenzitását, hogy minderre embertelen körülmények között került sor, a leghírhedtebb náci koncentrációs táborban.

Marceline pedig nem szépít: leírja, milyen is volt az élet a haláltáborokban, ha egyáltalán lehet az ilyet életnek nevezni.

Míg az árkot ásta, melybe később az SS-tisztek a zsidók hulláit fordították bele, a szomszédból füstfelhő szállt a magasba. Biztos a konyhából jön, hitegették magukat a fiatal lányok, holott valójában pontosan tudták, hogy a füst a gázkamrákból tör elő - és lehet, hogy éppen az ő hozzátartozójuk szenderült át a másvilágba és éppen nekik ássák a halotti vermet.

Sok holokauszttal foglalkozó könyv van, de Marceline visszaemlékezése nem a felmenthetetlenül bűnös náci rendszer bemutatásáról szól, sem a zsidók ellen elkövetett több éven át tartó politikai, ideológiai és fizikai inzultusokról.

A veszteségről szól, melyet a háború okozott.

Ezt a háborút, ahogy alighanem az összes többit is, az emberek frusztráltsága, életükkel való elégedetlenségük és az ebből fakadó gyűlöletük okozta.

Jó lenne azt hinni, hogy a szeretet mindig erősebb a gyűlöletnél, és hogy a gyűlölet okozta sebek hamar begyógyulnak.

Loridan-Ivens története csúfosan rácáfol erre.

Hiszen ami az második világháború éveiben tartott, abból valami örökéletű született. Valami olyasmit, amit azok az emberek, akik átélték a borzalmakat, egész életükön keresztül magukkal hordoznak és nem tudják elfelejteni.

És teljesen mindegy, hogy Marceline túlélte, hogy visszakerült Franciaországba, a régi otthonába, hogy testvére megházasodott és gyermeke született, teljesen mindegy, hogy a világ átrendeződni látszódott.

Marceline gondolataiban a haláltáborban maradt. 

Ott, ahol apját legutoljára közel tudhatta magához.

Hiszen nélküle semmi sem illik semmihez, ő sem passzol az emberekhez, és az emberek sem értették meg őt.

Marcelie egy soha meg nem valósult, reményteli élet árnyékában sétált halála napjáig.

Igen, ezt a könyvet csak a nyugis vasárnapokon érdemes elolvasni. Kell hozzá idő, hogy feldolgozzuk.