Láthatatlan szeretet

Közhelyes dolog idézettel kezdeni egy írást, és talán csak ront a helyzeten, ha egy halálra emlegetett műből citálok. De akkor is muszáj leírnom Antoine de Saint-Exupéry örökérvényű szavait: Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

Ma vagyunk három éve együtt a párommal. Hogy honnan számítjuk a közös életünket? Az első találkozásunktól, noha akkor még aligha tudhattuk, mi fog ebből kisülni. (Őszinte leszek: én egész biztosan nem.)

Ennél romantikusabb válaszra vártál volna, ugye?

Lassan indult, megfontoltan, ha le lehet ezt így írni, de sok szempontból én is lassú és megfontolt vagyok.

Ő bezzeg nem, legalábbis nem annyira, mint én, de nincs is ezen mit csodálkozni,  kevés bennünk a közös. Én egy örök álmodozó, művészlélek vagyok, ő pedig egy földhöz ragadt, racionális ember.

Én képzelgek, gondolkodom és beszélek, ő megállapít, kijelent és hallgat. Nekem mindenből mindig több kell, neki pont elég, ami éppen van.

És tudod mit? Pont ezért működik.

Amikor régen elképzeltem, milyen lehet párkapcsolatban élni, mindig olyannak gondoltam, mint amilyenről Ady ír. Egymás húsába tépő héja-madár, akik felborzolt tollal viaskodják végig a kapcsolatukat.

Hát héják mi tuti nem vagyunk, de még egy harciasabb galambpárnak sem lehet nevezni minket.

A mi szeretetünk láthatatlanul van jelen körülöttünk.

Talán azért, mert annyira erős és mély, hogy nem kell giccses külsőségeket aggatni rá. Annyira magától értetődő, mint amennyire csak nagyon kevés dolog ezen a földön.

Az ő szeretete a csend. A figyelés. A nyugalom. Az ő szeretete mindannak a rossznak a hiánya, amiről az ő megismerése előtt szólt az életem.

Én imádok olvasni, ő csak akkor vesz a kezébe könyvet, ha pontos célzással hozzávágom. Lehet, A kis herceget sem olvasta. Talán még csak nem is tudja, miről szól.

De azt biztosan tudja, pontosan úgy, ahogy én, hogy ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

És ennyi közös talán éppen elég.