Margaret Atwood új könyve letehetetlen! - A vak bérgyilkos-könyvajánló

Mielőtt belekezdenék egy könyvbe, már van róla egy előzetes véleményem, tudom, pontosabban sejtem, mit is várhatok tőle. Amikor megláttam, hogy hamarosan megjelenik Margaret Atwood új könyve, csak egyetlen szó kezdett el lebegni a szemem előtt, hatalmas, tűzpiros betűkkel: AKAROM.

Nem A szolgálólány meséje miatt, hanem pont, hogy annak ellenére. Félreértés ne essék, a könyv nagyon is jó volt, de a sorozatról már nem sok jót tudnék mondani. A legnagyobb hibája az, hogy mindenki erről beszél, túlságosan is felkapott, túlhypeolt lett, az ilyen dolgoktól pedig ösztönösen irtózom.

A szolgálólány meséjével kezdődött Atwooddal a közös történetünk (köszönöm, remek volt, csak egy picit rövid, és ebből kifolyólag nem lehetett elmélyülni benne), aztán az Alias Grace-szel folytatódott (köszönöm ezt is, ez meg picit túl hosszú volt, ezért a vége ellaposodott, legalábbis számomra).

Aztán a harmadik találkozásra minden összejött, Atwood bebizonyította számomra, hogy nem jó, nem izgalmas, hanem hihetetlenül tehetséges írónő.

Éppen ezért kétség nélkül kijelenthetem, hogy A vak bérgyilkos az általam olvasott legjobb Atwood-regény, amit teljes szívvel ajánlok mindenkinek.

Jelenkor Kiadó

Amikor A vak bérgyilkost a kezembe vettem, már tudtam, hogy ez nem egy kispályás mű. Bár Atwood kétségtelenül az HBO-s A szolgálólány meséje sorozatnak köszönheti, hogy a nagyközönség előtt is ismert lett, jó pár éve (évtizede) írogat már, úgyhogy kétség sem férhet hozzá: stílusa mostanra csúcsra járatott.

A vak bérgyilkosban egy testvérpár történetét ismerhetjük meg. A fiatalabbik testvér, a lázadó és érzékeny lelkű Laura, aki csupán egyetlen könyvet írt életében, az is elég volt hozzá, hogy hírnévre tegyen szert. Igaz, csak halála után lett közismert, mivel fiatalon, alig pár nappal a második világháború előtt autóbalesetet szenvedett. 

Kínzó a kérdés: valóban baleset történt, vagy öngyilkosság?

A testvér történetét az idősebb lány, Iris írja le. A nő életének alkonyán, az 1990-es években szedi össze a bátorságát (mert ehhez tényleg szüksége van minden bátorságára), hogy leírja családja és saját történetét.

A műben Iris visszaemlékezései nyomán világlik meg előttünk a Chase család tragédiákban bővelkedő sorsa és anyagi hanyatlása, azt bánattal átitatott múlt, melyet egy világháború és az azt követő gazdasági világválság döngölt a porba.

Atwood zavarba ejtő éleslátással ír a fiatalokat és az időseket elválasztó szakadékról, a fiatalság szépségéről, erejéről és vad ambícióiról.

Igaz, a hálátlanság és nemtörődömség a fiatalok páncélja, anélkül hogyan tudnák átverekedni magukat az életen? Az öregek jót akarnak a fiataloknak, de azért egyúttal rosszat is: szeretnék felfalni őket, és magukba szívni az életerejüket, hogy ők maguk is halhatatlanok maradhassanak. A gorombaság és felelőtlenség vértezete nélkül minden gyermeket agyonnyomna a múlt, mások múltjának az ő vállaikra rakott súlya. Az önzés a fiatalok mentsvára.

Ugyanakkor kendőzetlenül ír az öregkori esendőségről és arról a szívszaggató fájdalomról, melyet csak akkor érezhetünk, amikor már tudjuk, hogy életünk könyvének a végét írjuk, és az eddig papírra vetett sorokat már nem tudjuk megváltoztatni.

Én már rájöttem, hogy nincs nehezebb, mint megérteni a holtakat, de veszélyesebb sincs, mint nem venni tudomást róluk.

A vak bérgyilkos azért is fantasztikusan olvasmányos, mert egy időutazásra invitál minket Atwood: a 20. század eleji Kanadába csöppenhetünk, mely derekasan kivette a részét az első világháborúból, és hősiesen próbálta eloltani a szocialista gondolkodók eszméinek lángját.

Atwood műve nemcsak izgalmas, de megható is, egy olyan miliőt teremt, mely fogva tart és nem enged, még azután sem, hogy elolvastuk a művet.