A magyarországi melegek legnagyobb ellensége a Budapest Pride

Nem, engem még nem fertőzött meg a Soros elleni hadjárat, nem akarok képzelt ellenségek ellen küzdeni, sem újakat találni, de tény és való: a Budapest Pride sajtótájékoztatójáról eléggé bosszús, szomorú érzésekkel távoztam, mivel amit ma a Budapest Pride művel, az mindenre jó, csak arra nem, hogy a magyarok valós képet alkothassanak a magyar melegekről.

Éppen ezért túlzás nélkül kijelenthetem, hogy a hazai (értelmiségi) meleg közösség legnagyobb ellensége a Budapest Pride.

Kezdjük az elején: senki előtt nem takargatom a nemi irányultságomat, tudják a szüleim, a kollégáim a barátaim. Mindenki. Nem mondom, hogy büszke vagyok rá, mert erre szerintem nem lehet büszkének lenni, ahogy arra sem vagyok különösképpen büszke, hogy 185 centiméter vagyok, vagy barna a szemem.

Tény és való, a melegek megítélése idehaza sosem volt rózsás, jelen politika körülmények között pedig kötve hiszem, hogy az én életem alatt bármit is javulna ez a helyzet. (Az Úr neve legyen áldott.)

Ezt csak azért érzem fontosnak hangsúlyozni, mert úgy látom, egyre több ember van, aki élből elutasítja a „normálistól” csak minimálisan eltérő viselkedésformát. (Vagyis: ha nem vagy jobboldali, heteroszexuális, keresztény és nem tudod visszavezetni a családfádat Árpád fejedelemig, inkább ásd el magad a föld alá.) Ezért nekünk, magukat felvállaló melegeknek különösképpen ügyelnünk kell arra, hogyan viselkedünk, milyen üzenetet, értékrendet közvetítünk magunkról a társadalomnak.

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy mi többet, jobbat, szebbet akarnánk, mint egy heteroszexuális pár, egész egyszerűen csak arról van szó, hogy amikor szüleinkkel közöljük a tényt,hogy homoszexuálisak vagyunk, nem akarunk attól félni (vagy inkább rettegnünk), hogy kitagadnak minket és nem mehetünk többé haza.

Ez nem túlzás, ezek valós aggodalmak.

És mi erre a Pride válasza?

Csapjunk egy hatalmas bulikát, ahol mindenki csillogó flitteres rucikban és tűsarkúban feszít majd, lesz kis divatbemutató (oversize) modellekkel, na és persze a sztárfellépők sem maradhatnak el. A Pride idei záróbuliját a Budapest Parkban tartják meg, ahol a szakállas nő (vagy férfi?), Conchita Wurst lesz a nagy durranás, akinek egy új rendszertani kategóriát kellene kitalálni.

No de ami végképp felháborító, az a  Pride idei jelmondata:

„Merj nagyot álmodni!”

De mégis, mi volt az álom? Hogy a legpolgárpukkasztóbb (és egyben legközelebb lévő) meleg sztárt meginvitáljuk a hazánkba? Vagy az, hogy megpróbálunk ráerősíteni az emberek fejében élő negatív sztereotípiákra, holott mi melegek tudjuk, hogy a többségünk teljesen átlagos és a csillámporos extrovertáltság helyett sokkal inkább a gátlásos visszahúzódottság jellemző ránk.

Olyan ez, mintha a feminizmust egy olyan bulival ünnepelnénk, melyre csakis platinaszőke hajú, kék szemű, tűsarkút viselő, modellalkatú nők léphetnek be, merthogy kérem szépen, így néz ki egy nő. A többi meg… na, őket nem kell ünnepelni.

Mi van azzal a rengeteg meleggel, akik egyetlen Madonna-dal szövegét sem fújják kívülről, nem tudják, hogy mikor élte Cher a fénykorát, vagy hogy mi fán teremnek a Louboutin-cipők.

Kérdem én, hogy a visszahúzódó, félelmek között évődő melegek (vagyis a magyar meleg társadalom nagyobbik fele) ugyan mitől kapna kedvet ahhoz, hogy felvállalják az identitásukat?

Hogy azt mondhassák (azzal a bizonyos büszkeséggel): meleg vagyok.

„Figyu anyu, buzi vagyok. Tudod, mint Conchita Wurst, szakállas férfi!”

Na, igen, ehhez tényleg nagyot kell álmodni.