„Megint a lehetetlenre vállalkoztam” – interjú Vámos Miklóssal

Van az az interjú, amire gyomorgörccsel indulok el. Merthogy nagy emberrel, példaképpel találkozom. Bár jó tíz perccel korábban érkeztem az interjúra, Vámos Miklós már a kávézó teraszának egyik sarkában, egy fa árnyékában üldögélt.

Kép: László Benedek

Pont úgy viselkedett, ahogy arra számítani lehetett. Megfontoltan, rezzenéstelen arccal válaszolt a kérdéseimre. Ahogy a könyvei esetében minden bekezdést, minden sort érdemes figyelmesen elolvasni, úgy a beszédében is minden gondolatra, mondatra oda kell figyelni. Több évtized tapasztalatának eszenciája körvonalazódik mindkét esetben.

A töredelmes vallomás novelláskötete elején azt írta, az újságok egyre rövidebb és rövidebb írásokat kértek Öntől. Mit gondol, jól van ez így, hogy egyre inkább rövidülnek az írások?

Nem tudom, hogy jól van-e, de így van. Az emberiség döntő többsége telefonján olvas, az ott olvasott hosszok pedig még az Örkény Egyperces novelláinál is sokkal rövidebbek. Én nem ehhez próbáltam alkalmazkodni. Úgy éreztem, már nagyon sok mindent felesleges leírni. Erre leginkább akkor ébredek rá, amikor régi könyveimet újra kiadják. Elolvasom és látom, hogy egy sor dolgot leírtam, mert akkor még szükséges volt, de ma már nem az.

kép: László Benedek

Thomas Mann A varázshegyben még fontosnak tartotta leírni, hogy milyen egy műtő belülről, de ma már mindenki tudja, mert látta televízióban, interneten, vagy már járt is ott. Ezért elkezdtem húzkodni a novelláimat és ezzel párhuzamosan alakult úgy, hogy rövidebb írásokat is kértek tőlem a napilapok.

Milyen érzés meghúzni az írásait? Nem fáj ilyenkor a szíve?

Nem, ez jót tesz az írásoknak. Kosztolányi tanácsa volt, ha novellát írsz és befejezted, tépd ki az első oldalt és dobd el. Fiatalon ezt nem értettem, középkorúan viszont már kezdtem konstatálni, hogy az utolsó oldalt is el lehet dobni. 10 éve meg arra jöttem rá, hogy középről is el lehet egyet-kettőt dobni. Mikor erre az ember rájön, már le sem ír bizonyos dolgokat, fejben húz, írás előtt. Régen a legfontosabb kérdésem az volt: Vajon nem maradt ki valami? Most már az: Feltétlenül le kell írni ezt is?

Amikor a töredelmes vallomást olvastam, semmi olyan nagy bűnről, igazságtalanságról nem olvastam, ami annyira szégyellnivaló lenne. Sokkal inkább tűntek egy esendő ember történeteinek, melyekhez hasonlóak bármelyikünkkel előfordulhattak már.

Az jó hír, de ezek olyan történetek, amiket kicsit szégyellek. Vagy nagyon. Kényelmetlen is ezekről a dolgokról beszélni. Néha csak kicsit, néha közepesen, máskor nagyon. Ez volt a szerkesztési elv.

kép: László Benedek

Írni könnyebb volt ezekről, mint beszélni?

Írni mindig könnyebb. Ez egy lélektani gyakorlat. Meggyőződésem, hogy lehet, hogy valaki emberként buta, de íróként nagyon okos, ugyanis sokszor az írás folyamatakor értünk meg fontos dolgokat. Más az írói okosság és más az emberi. Ebből az is következnék, hogy egy buta ember könnyen lehet jó író, hiszen a feltétel az, hogy az írása okosabb legyen, mint ő. Persze, nem biztos, hogy ez így van. Nekem mindenestre rosszak az esélyeim, az ismerőseim szerint ugyanis én egy elég okos ember vagyok. De ez már félig vicc.

Hogyan fogalmazódnak meg a fejében a történetek üzenetei? Hogyan néz ki az alkotási folyamat?

Először is van egy témám. Például írni szeretnék egy emberről, akihez folyamatosan és ismétlődően fordulnak az ismerősei, hogy tanácsot kérjenek váláshoz, szakításhoz, egyéb magánéleti problémákhoz, miközben ez az illető nem érzi úgy, hogy sikeres lenne a magánéletében. Mégis olyan megbízhatónak néz ki, hogy hozzá fordulnak segítségért.  Gondoltam, erről kéne írni egy regényt. Sok válásról meg efféle problémákról hallani manapság, hátha ez egy kis segítség lehet.

kép: László Benedek

Mikor jelenik meg ez a könyv?

Ősszel. Kilenc lesz a címe, és az imént elmondottak mellett még ezer más dologról is szól. Maga a regény, egy barátság története, két barát próbál meg tanácsadással foglalkozni. Beethoven zenéje alapján írtam. A 9 szimfónia alapján 9 fejezetből áll. A lassú tételnél lassabb az írás, ha gyorsabb tétel következik, gyorsabb az írás is. Próbáltam a zene hangulatát kifejezni, de előre bocsátom, ez lehetetlen. Megint a lehetetlenre vállalkoztam.

Egy korábbi interjújában említette, hogy amikor elkezdi írni a regényeit, még nem látja pontosan, hogy mi lesz a vége. Ennél a könyvnél is így volt?

Az első bekezdésnél úgy alakult, hogy akaratomon kívül a főszereplőm elkerült egy romkocsmába, ahol találkozik egy másik emberrel, aki nagyon rokonszenves neki és meg is szólítja őt: „Érdekes, a mellém ülő nők általában előbb-utóbb karamboloznak.” De hogy ezt honnan vettem, nem tudom. Jött. Isten adta. A legelső hosszabb, prózaibb munkám, ami szerintem inkább kisregény, mint regény, a Borgisz. A szó egy nyomdai mértékegységet, a 9 pontos betűméretet jelenti. A Borgisz is 9 pontból, 9 fejezetből állt. A főszereplőt Neun Ivánnak hívják, a neun kilencet jelent németül, és a történet végére kilenc ujja marad. Gondoltam, a pályám végén megint kéne valamit csinálni a kilences számmal. Ezért a Kilenc egyik főszereplője Nagy Iván, akiről szépen lassan kiderül, hogy Neun Iván, akit 19 évesen otthagytunk, és azóta egy szót sem ejtettünk róla.

kép: László Benedek

Mennyi a történeteiben a fikció és mennyi a valóság?

Minden a valóságon alapult. Úgy kell ezt elképzelni, mintha a valóságot beleöntenék egy varázsüstbe, amiben összekeverednek a dolgok. Néha egy figurát hét másikból gyűrök össze. Nagyon sokan magukra ismernek az írásaimban, akik egyébként benne sincsenek, álmomban sem gondoltam rájuk. Tudja, én embereket gyűjtök. Nagyjából mindenki a fejemben van, akit valaha láttam. Nem a neve vagy az arca, hanem a gesztusai, bizonyos mondatai. Néha ezek beszűrődnek a műveimbe is, de sosem az a cél, hogy valakit megörökítsek.

Melyik könyvére a legbüszkébb?

Igyekszem elfelejteni őket, hogy tiszta aggyal állhassak neki az újnak. Az Apák könyve hozta a legnagyobb sikert, világszerte másfél millió eladott példányszámmal. Nekem mégsem az a kedvencem. Ha valakinek könyvet ajánlanék magamtól, a Sánta kutyát ajánlanám, ami koránt sem volt olyan sikeres, mint az Apák könyve. A Sánta kutya a 20. századról szól, egy öregasszony története, aki a regény elején még kislány, aztán egyre idősebben láthatjuk, a történet végére már megöregszik. Ha megjelenik a Kilenc, azt nevezném meg a kedvencemnek, mivel talán ez a legkomplexebb könyvem. Vagány dolog szimfóniák lendületére, hangulatának ízére megpróbálni prózát írni.   

kép: László Benedek

Ennél a könyvnél is alkalmazta azt a szabályát, hogy a megírást követően két-három hónapig nem olvasta el a kéziratot?

Igen. Kell, hogy kihűljön, elidegenedjen egy picit az írás, hogy a hibák is jobban kitűnjenek. Olyan könnyen átsiklik a szerzők szeme a saját hibáik fölött. Az író sosem tud helyesen írni, mert ha ír, akkor azzal foglalkozik. A prózaíróknál az a legnagyobb baj, hogy nagyon hasonlóan beszélnek a szereplői. A nő úgy beszél, mint a férfi, a férfi meg úgy, mint a nő és mindketten pont úgy, mint maga a szerző. Az is előfordul, hogy sokszor ugyanazokat négyszer-ötször is megírja a szerző egy könyvön belül. Ehhez kell a szerkesztő, hogy ezeket a hibákat észrevegye. Az én szerkesztőm szemében én a szent tehén pozíciójába kerültem, nem mer szólni a hibáimról, könyörögni szoktam neki, hogy gyerünk, bátran mondja csak.

kép: László Benedek

Ez azért még a szerencsésebb eset. Nyomon szokta követni az éppen aktuálisan megjelent könyvének kritikáit?

Nem figyelem, de előbb-utóbb minden kritika eljut hozzám, ha másképp nem, a jóakaróim elküldik. Még a legnegatívabb kritikákat is figyelmeseket elolvasom, de nem veszem őket a szívemre. Több oka is lehet, ha valakinek nem tetszenek az írásaim. Például az, hogy egész egyszerűen nem tetszett neki, és kész. Lehet az is, hogy valamilyen szubjektív ok van a háttérben. Sok embert sikerült megbántanom már, néha akaratom ellenére, néha akaratommal. Harmadsorban pedig lehet, hogy az illető éppen nem volt formában, amikor olvasta. Van olyan olvasó, aki nekiugrik, de nem ízlik neki. Ilyenkor mindig azt mondom, abba kell hagyni. Hátha még nem elég érett, vagy nem neki való ez a könyv. Hátha majd tíz év múlva. Hátha soha. Ehhez ketten kellünk, ez mindig egy páros mutatvány.

Amikor a  Kilenc című könyvéről mesélt, úgy fogalmazott, hogy a pályája végén jár. Csak nem akarja abbahagyni az írást?

Nem állítom, hogy nem írok tovább, de nyomós ok kell hozzá, hogy könyvet írjak. Ha jön, jön, ha nem, szünetet tartok. De megunni sosem fogom.