Rövidnadrágban a múzeumban

Emlékszem, egyszer élénkzöld színű ingbe mentem az iskolai március 15-i megemlékezésre. Az osztályfőnököm, amikor négyszemközt voltunk, megjegyezte, hogy legközelebb fehér ingbe jöjjek, mégiscsak az a tisztességes ünneplő ruha. 

Nemrég, amikor múzeumba mentem, ing se volt rajtam, meg egy négyzetmilliméternyi zöld színű textil sem. Az újságírók vannak annyira liberálisok (vagy inkább csak lusták?), hogy nem törődnek sokat a dresscode-dal.

Míg vártam, hogy a tárlatvezetés, amire indultam elkezdődjön, a tágas aula felől egy csapat 18-20 éves fiú közeledett, hangosan nevetgélve. Magasok és vékonyak voltak, oldottan és fesztelenül beszélgettek egymással, valamilyen külföldi nyelven.

Egyikőjük hanyagul felfeküdt az egyik ülőalkalmatosságra, a másik még hanyagabbul szétterült rajta, lábát unottan lóbálta a levegőben. Lábszárukat nem takarta semmi: rövid nadrágban és sportcipőben voltak.

Az hagyján, hogy rövid nadrágot vettek fel (bár éppenséggel nem volt kánikula) és talán még az sem zavar, hogy kicsit hangoskodnak (ez a turistákra amúgy is jellemző), na de hogy lefeküdjenek a puffszerű székeket és a lábukat lóbálva hangosan röhögcséljenek!

A fenti megállapításomból nemcsak az következik, hogy házsártos öregember leszek, hanem az is, hogy a múzeumok és ennek következtében maga a művészet megítélése is, változóban van.
Hozzátartozik a történethez, hogy egy kortárs múzeumban voltam, egy olyan intézményben, mely műveivel elsősorban a fiatalokat és turistákat akarja megnyerni magának.

De akkor is: nem lehetne, hogy a múzeumba picit visszafogják magukat? Nem tartom magam vallásosnak, de sosem mennék be úgy egy templomba, hogy közben hangosan nevetgélek, vagy végigfeküdjek egy padon.

A két hely nagyjából azonos funkciót tölt be, a templom a hívők szentélye, a múzeum pedig a művészetkedvelőké. Előbbi görcsösen ragaszkodik (sötét) középkori elveihez, utóbbi kevésbé. Előbbi általában kong az ürességtől, ám ez utóbbit betöltik a fiatal fiúk mutáló nevetgélő hangja.

A művészet az emberekkel együtt változik, így a művészet definíciója is generációként változhat. Számomra továbbra is megmarad egy magasztos fogalomnak, ami segít, hogy jobban megismerjem magam és az emberi természetet.

A fiatalabbaknak talán csak egy buli, egy jópofa dolog, ami a provokációról és a meghökkentésről szól. (És ha kortárs múzeumról van, talán nem is tévednek akkorát.)

De ez teljesen rendben is van, nem kell, hogy mindenkinek ugyanazt jelentse a művészet. Az is sokszínű, meg mi, emberek is. Pont ez a jó benne.

Mindenesetre, ha a múzeumi tábla csendre int, inkább maradjunk csendben. 

Ami pedig a nadrág hosszát illeti... Nos,  talán elérkezett az az idő, amikor végérvényesen eltekinthetünk az íratlan szabályoktól.

Kedves rövidnadrágos, szandálos, szalmakalapos turisták! Isten hozott titeket a művészet szentélyében!