A montenegróiak angolul, én pedig a gyerekek nyelvén nem beszélek

Életem leghosszabb és egyben első külföldi nyaralását ejtettem meg idén a barátommal Montenegróban. A nyaralás legnagyobb tanulsága az volt, hogy a montenegróiak nem beszélnek angolul, én pedig a gyerekek nyelvét nem értem.

Amikor felszálltunk Budapesten a buszra, hogy elkezdjük 15 órás utunkat Montenegróba, már izgatottan vártam, hogy új embereket ismerhessek meg, akikkel együtt fedezhetjük fel a balkáni országot.

Ezzel szemben a barátom már előre tartott a „jópofizós” résztől, nem az a típus, aki minden ok nélkül szívesen lepacsizik ismeretlen emberekkel.

A sors végül mégis úgy hozta, hogy ő sokkal könnyebben megtalálta a közös hangot az útitársainkkal, mint én.

A nyaralás első napján, a közös ebédkor egy asztalhoz kerültünk egy anya-fia párossal, akikkel hamar szóba is elegyedtünk és összebarátkoztunk. 

A programok nélküli, strandolással telt napokon a barátom és a tinédzserkor ajtaján kopogtató (kis?)fiú együtt csobbantak a vízbe, úsztak el a tengerből kiálló sziklához és fröcskölték le egymást vízzel, mint a gyerekek. Én leginkább a partról figyeltem a vidámságukat, a vízzel csak nagy tisztelettel és megilletődöttséggel ismerkedtem, elvégre nem tudok úszni.

Irigykedve figyeltem a fiúkat a napágyamból – egyrészt azért, mert tudtak úszni, másrészt azért, mert szemmel láthatóan jól egymásra találtak.

Nem titkolt vágyam, hogy gyereket szeretnék, a barátom ellenben még a gondolattól is ódzkodott. Ezért is meglepett, mennyire könnyedén vált a párom újonnan szerzett ismerősünk barátjává, majd fogadott bátyjává. Nekik könnyedén ment a közös játszadozás és a hülyéskedés. Nekem nem.

Ha viccelni akartam a fiúval, nem értett meg, ironikus, cinikus megjegyzéseim nem, vagy nem jól értek célba, ezért inkább visszafogtam minden kommunikálásra irányuló késztetésemet.

Lehet, hogy egyszerűen csak arról volt szó, hogy mivel én nem tudtam őket a vízbe követni, nem is tudtam olyan sokat haverkodni velük. Ám ennél jóval valószínűbbnek tartom, hogy azért nem jöttek a számra a megfelelő szavak, mert fogalmam sem volt róla, hol is kereshetném őket.

A barátom nyilván saját gyerekkori emlékeiből indult ki, abból, ahogyan vele beszélt az apja. Ha én próbálnék meg ilyen emlékek után kutatni, csak a némaságot tudnám felidézni.Sosem éreztem még magam annyira némának, mint azon a montenegrói strandon.

Bár új pajtásunk még csak 13 éves, már csak félig gyerek – félig már felnőtt. Annyi minden emlékeztetett benne magamra. Érzékenysége, kifinomultsága, tapintatossága, koravénsége, törékenysége és ártatlansága.

Felkavaró érzés volt saját magam 13 éves alteregójával találkozni, akit egyszerre akartam még jobban megismerni és megvédeni. Igen, megvédeni, mert az érzékenységgel együtt jár a sérülékenység is, az ártatlanságot pedig könnyen beszennyezi a világ, ami sokszor kegyetlen – főleg akkor, ha kilógunk a sorból.

Annyi mindent mondtam volna neki, de torkomon akadtak a szavak.

Csak a víz partjáról néztem, ahogy a fiú tovaúszik a víz kiszámíthatatlan hullámain.