Házikoszt

Nagy megdöbbenést keltettem a munkahelyemen ebédidőben, amikor kivételesen nem a saját magam készített házikosztot ettem, hanem a közeli humuszbárból szereztem be az ennivalómat. 

Több okból is szeretem saját magam elkészíteni az ebédemet. Elsőként azért, mert így pont a szám ízének megfelelően tudom megfőzni az ételt, másodsorban pedig azért, mert így gazdaságosabb is. De ami talán a legfontosabb: otthon is ezt láttam az édesanyámtól.

Emlékszem, gyermekkoromban gyakran keltem a fadeszkának ütődő kés hangjára. Anya csapta a zajt, ahogy lekaparta a kelt tészták nyújtásához használt fadeszkáról az odaragadt nyers tésztadarabokat, a túrós pite pedig már a sütőben volt. 

Amikor még kisebb voltam, és hétvégente anya bejött felébreszteni, mindig megsimogatta az arcomat, ami zeller és répaszagú volt a zöldségleveshez megpucolt zöldségektől. Akkoriban utáltam ezt a szagot, de ma, amikor már nem élek a szüleimmel, inkább kellemes, nosztalgikus érzés tölt el, amikor elsétálok a zellerek előtt a boltban.

Szokásom volt kiskoromban, hogy anya körül sertepertéltem a konyhában, amikor főzött. Segítettem neki, amiben tudtam. Anya a kávédarálóval darálta a mákot, amiből a kedvenc ételem, a mákos tészta készült. Ilyenkor mindig én nyomtam meg a darálón a gombot apró, tömzsi ujjaimmal, míg ő tartotta a gépet, nehogy valami baj történjen.

Ezernyi kellemes emlék fűz a konyhához, ahol mindig főtt vagy sült valami, ha pedig éppen üresjárata volt a sütőnek, felhajtottuk az abroszt a konyhaasztalon és zsugáztunk mamával.

Csak jóval később, felnőtt fejjel értettem meg, hogy milyen csodák is történtek kiskoromban a konyhában.

Mert a főzés a szeretet egyik burkolt, de annál őszintébb megnyilvánulási formája. Annak főzök, akiről gondoskodnom, akit szeretek. Ezért készítettem a nővéremnek Eszterházy-tortát a névnapjára és kaptam pennywise-os puncstortát a barátomtól tavaly szülinapomra.

Amikor hazamegyek a szüleimhez, egy biztos otthoni programom mindig van (hacsak a lustaság nem vesz erőt rajtam, hogy): pogácsát sütök – mamával. Én készítem el a tésztát és szaggatom ki a pogácsaformákat, ő pedig „megsöndörgeti”, vagyis a kisujjai élével megnyomkodja a nyers tészta oldalát, hogy magasabb legyen.

Ő mindössze ennyivel járul hozzá a munkához, mármint ami a sütőbe kerülés előtti munkafolyamatot illeti, amikor viszont az evésre kerül a sor, már ennél derekasabban veszi ki a részét a munkából.

Sokkal jobban szeretem vele együtt csinálni a pogácsát, mint egyedül. Hiszen csak így lehetek biztos benne, hogy a legfontosabb alapanyag is belekerül a tésztába, amitől annyira finom lesz. 

Ez a hozzávaló pedig a szeretet.