Bűnös vagy ártatlan? - Brunhilde Pomsel: Goebbels titkárnője voltam KÖNYVAJÁNLÓ

Eddig még sosem kezdtem el úgy egy könyvet olvasni, hogy már akkor felemás érzéseket keltett bennem, amikor a borítójára néztem. Brunhilde Pomsel: Goebbels titkárnője voltam című könyve nem egy könnyed, vidám olvasmány. Nem szórakoztató, nem bővelkedik fordulatokban. 

A tragikuma pontosan ebből fakad: a 21. századi olvasó mindazt tudja, amit a történet naiv elbeszélője nem is sejt – vagy inkább nem akar sejteni. A Goebbels titkárnője voltam című könyv kötelező olvasmány mindazoknak, akik hajlamosak elfordítani a fejüket, ha olyat látnak, ami nem tetszik nekik, és azoknak is, akik nagyon is jól érzékelik a 21. századi valóságot, és nem akarják, hogy a sors megismételje önmagát.

Brunhilde Pomsel egy teljesen átlagos német családban nőtt fel a 20. század elején. Gyermekkora, fiatal felnőttkora idején Németország nagyban nyögte az első világháborúban szenvedett vereség következményeit, az 1929-es világégés még mélyebbre taszította az országot a gazdasági válságba. Ezekben az időkben, amikor a németek azt hitték, a világ és Isten is elfeledkezett róluk, kaparintotta meg a hatalmat Hitler (akit – érdemes megjegyezni - kezdetben senki nem tartott komoly politikai tényezőnek). Hogy hova vezette az országát a tehetséges szónok, aki mindenki fülének jól csengő, demagóg és hazug ígéretekkel korbácsolta fel a németek nemzeti érzelmeit, jól tudjuk.

A könyv nem a náci rezsim megszületésének és megerősödésének a történetét meséli el, hanem arra ad választ, hogyan hajtottak fejet a németek Hitler akaratának és voltak képesek a náci rezsimet nemcsak hatalomra juttatni, de kiszolgálni is.

Pomsel gyorsírónőként dolgozott a második világháborút megelőző években, személyi kapcsolatainak köszönhetően pedig néhány pillanat múlva már a náci Németország propagandaminiszterének, Goebbelsnek a titkárnői asztalánál találta magát.

Az idős nő visszaemlékezéseit olvasva döbbenten tapasztalhatjuk, mennyire vak és értetlen volt Pomsel, mennyire képtelen volt felfogni, mi is történik körülötte. A nő tagadja, hogy bármit is tudott volna arról, mi zajlik ténylegesen a koncentrációs táborokban, s több évtizeddel az emberiség legnagyobb szörnytette után ki meri jelenteni: őt nem terheli semmilyen felelősség.

Az olvasó számára hihetetlennek tűnő közönnyel könyvelte el magában a hitleri propaganda hazugságait, szemet hunyt a zsidók sorsa felett, eldobta magától az elveit (ha egyáltalán voltak neki bármikor is), és csupán az volt számára lényeges, hogy jó fizetést kap.

A Pomsel egyik korábbi interjújára támaszkodó könyv Thore D. Hansen, politikai újságíró kommentárjával zárul. Hansennek sajnos nagyon is könnyű dolga van, amikor a hitleri demagóg, populista politikát, mely a világháború kitöréséhez és a holokauszthoz vezetett, a mai politikai eseményekkel akarja párhuzamba helyezni.

Az 1930-as években, a demokráciából kiábrándult emberek olyan rezignált közömbösséggel figyelték a politikai eseményeket, melyek mind Hitler és a gyűlöletpolitika malmára hajtották a vizet. A könyv elolvasása után önkéntelenül is felmerülhet bennünk a kérdés: vajon hova fog a mi történetünk torkollni? Vajon meddig gyűrűzhet tovább a kirekesztésre, gyűlöletkeltésre és népbutításra alapozott politika? Vajon kik tehetők felelőssé érte?

Vajon nem vagyunk-e mi is bűnösök, amiért némán hagyjuk, hogy emberek tömegeinek csorbuljanak a jogai, és hazugságokkal próbáljanak elvakítani minket?

Az én olvasatomban Brunhilde Pomsel bűnös, vagy legalábbis bűnrészes. Egy olyan rendszernek asszisztált, mely emberek millióit pusztította el.

Felemelő érzés lett volna úgy befejezni a könyvet, hogy kijelenthetem, a múlt elmúlt, és a második világháború szörnyűségei sosem ismétlődhetnek meg.

De mi van akkor, ha Hansen történelmi párhuzamai jogosak? Mi van, ha a borús jelen egy még borúsabb jövőbe vezet? 

Ez a könyv – sajnos – örök érvényű olvasmány, hiszen, ahogy tapasztalhatjuk, minden kornak megvannak a saját Brunhilde Pomseljei. Az egyetlen megnyugtató tény talán csak az, hogy valószínűleg nem e könyv olvasói között kell keresni őket.