Bűnös vagy ártatlan? - Brunhilde Pomsel: Goebbels titkárnője voltam KÖNYVAJÁNLÓ
Eddig még sosem kezdtem el úgy egy könyvet olvasni, hogy már
akkor felemás érzéseket keltett bennem, amikor a borítójára néztem. Brunhilde
Pomsel: Goebbels titkárnője voltam című
könyve nem egy könnyed, vidám olvasmány. Nem szórakoztató, nem bővelkedik
fordulatokban.
A tragikuma pontosan ebből fakad: a 21. századi olvasó mindazt tudja, amit a történet naiv elbeszélője nem is sejt – vagy inkább nem akar sejteni. A Goebbels titkárnője voltam című könyv kötelező olvasmány mindazoknak, akik hajlamosak elfordítani a fejüket, ha olyat látnak, ami nem tetszik nekik, és azoknak is, akik nagyon is jól érzékelik a 21. századi valóságot, és nem akarják, hogy a sors megismételje önmagát.
A tragikuma pontosan ebből fakad: a 21. századi olvasó mindazt tudja, amit a történet naiv elbeszélője nem is sejt – vagy inkább nem akar sejteni. A Goebbels titkárnője voltam című könyv kötelező olvasmány mindazoknak, akik hajlamosak elfordítani a fejüket, ha olyat látnak, ami nem tetszik nekik, és azoknak is, akik nagyon is jól érzékelik a 21. századi valóságot, és nem akarják, hogy a sors megismételje önmagát.
Brunhilde Pomsel egy teljesen átlagos német családban nőtt
fel a 20. század elején. Gyermekkora, fiatal felnőttkora idején Németország
nagyban nyögte az első világháborúban szenvedett vereség következményeit, az 1929-es világégés még
mélyebbre taszította az országot a gazdasági válságba. Ezekben az időkben,
amikor a németek azt hitték, a világ és Isten is elfeledkezett róluk, kaparintotta
meg a hatalmat Hitler (akit – érdemes megjegyezni - kezdetben senki nem tartott
komoly politikai tényezőnek). Hogy hova vezette az országát a tehetséges
szónok, aki mindenki fülének jól csengő, demagóg és hazug ígéretekkel
korbácsolta fel a németek nemzeti érzelmeit, jól tudjuk.
A könyv nem a náci rezsim megszületésének és
megerősödésének a történetét meséli el, hanem arra ad választ, hogyan hajtottak
fejet a németek Hitler akaratának és voltak képesek a náci rezsimet nemcsak
hatalomra juttatni, de kiszolgálni is.
Pomsel gyorsírónőként dolgozott a második világháborút
megelőző években, személyi kapcsolatainak köszönhetően pedig néhány pillanat
múlva már a náci Németország propagandaminiszterének, Goebbelsnek a titkárnői
asztalánál találta magát.
Az idős nő visszaemlékezéseit olvasva döbbenten
tapasztalhatjuk, mennyire vak és értetlen volt Pomsel, mennyire képtelen volt
felfogni, mi is történik körülötte. A nő tagadja, hogy bármit is tudott volna
arról, mi zajlik ténylegesen a koncentrációs táborokban, s több évtizeddel az
emberiség legnagyobb szörnytette után ki meri jelenteni: őt nem terheli
semmilyen felelősség.
Az olvasó számára hihetetlennek tűnő közönnyel könyvelte el
magában a hitleri propaganda hazugságait, szemet hunyt a zsidók sorsa felett,
eldobta magától az elveit (ha egyáltalán voltak neki bármikor is), és csupán
az volt számára lényeges, hogy jó fizetést kap.
A Pomsel egyik korábbi interjújára támaszkodó könyv Thore D.
Hansen, politikai újságíró kommentárjával zárul. Hansennek sajnos nagyon is
könnyű dolga van, amikor a hitleri demagóg, populista politikát, mely a
világháború kitöréséhez és a holokauszthoz vezetett, a mai politikai eseményekkel
akarja párhuzamba helyezni.
Az 1930-as években, a demokráciából kiábrándult emberek
olyan rezignált közömbösséggel figyelték a politikai eseményeket, melyek mind
Hitler és a gyűlöletpolitika malmára hajtották a vizet. A könyv elolvasása után
önkéntelenül is felmerülhet bennünk a kérdés: vajon hova fog a mi történetünk
torkollni? Vajon meddig gyűrűzhet tovább a kirekesztésre, gyűlöletkeltésre és
népbutításra alapozott politika? Vajon kik tehetők felelőssé érte?
Vajon nem vagyunk-e mi is bűnösök, amiért némán hagyjuk, hogy emberek tömegeinek csorbuljanak a jogai, és hazugságokkal próbáljanak elvakítani minket?
Az én olvasatomban Brunhilde Pomsel bűnös, vagy legalábbis
bűnrészes. Egy olyan rendszernek asszisztált, mely emberek millióit pusztította
el.
Felemelő érzés lett volna úgy befejezni a könyvet, hogy kijelenthetem, a múlt elmúlt, és a második világháború szörnyűségei sosem ismétlődhetnek meg.
Felemelő érzés lett volna úgy befejezni a könyvet, hogy kijelenthetem, a múlt elmúlt, és a második világháború szörnyűségei sosem ismétlődhetnek meg.
De mi van akkor, ha Hansen történelmi párhuzamai jogosak? Mi
van, ha a borús jelen egy még borúsabb jövőbe vezet?
Ez a könyv – sajnos – örök érvényű olvasmány, hiszen, ahogy tapasztalhatjuk, minden kornak megvannak a saját Brunhilde
Pomseljei. Az egyetlen megnyugtató tény talán csak az, hogy valószínűleg nem e
könyv olvasói között kell keresni őket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése