Szimfóniára írt regény: Vámos Miklós - Legközelebb majd sikerül - könyvkritika

Amikor nyár elején Vámos Miklóssal interjút készítettem, hogy legutóbb megjelent könyvéről, a töredelmes vallomásról beszélgethessek vele, a mostani recenzióm tárgya csak kézirat volt. Akkor még a Kilenc munkacímre hallgatott, a boltokban viszont már Legközelebb majd sikerül címmel vehetjük kézbe. Ami viszont változatlan maradt, az a mű kilences tagolása, melyek Beethoven 9 szimfóniájának ütemeire íródtak.

Adva van két férfi: Iván és Iván. Az egyik hangmérnök, a másik filmíró – és mindketten megszállott Beethoven-rajongók. Ja, és ami a történet szempontjából még fontos adalék: mindketten nőtlenek. Igaz, különböző mértékben.

A két férfi az egyik Iván születésnapján ismerkedik össze egy romkocsmában, ahol az ünnepelt kívánságára éppen Beethoven szól, az első szimfónia. Az Ivánok egyből megtalálja a közös hangot, már ismertségük ötödik percében olyanok, mintha ezeréves cimborák lennének.

Athenaeum

Az a különleges ötlet pattan ki a fejükből, hogy afféle mediátorokként alapítsanak egy tanácsadó céget, ahol olyan párokat fogadnak, akiknek romokban hever a kapcsolatuk. A két férfi maga is meglepődik, mennyire bejön nekik a különös vállalkozás, annak ellenére, hogy mennyire naivan és tapasztalatlanul kezdtek bele.

Időközben mindkét Ivánnak akad hölgytársasága is. Az egyik Iván megkapja a másik Iván által régebben már igénybe vett Lilikét, a Bécsben működő sikeres és gazdag táncosnőt, míg Iván barátja, Iván egy menő ügyvédnő hálójába kerül.

Bár a szereplők már mind benne járnak a korban, az egyik Iván már megállíthatatlan sebességgel halad nyugdíjas éveihez, sőt a regény végére már el is éri a nemkívánt korhatárt, négyük története sokszor leginkább egy kamasztinire hasonlít.

Vámos célkitűzése az volt, hogy a regénye szerkezete Beethoven 9 szimfóniájának dinamikáját és hangulatát kövesse, mely valljuk be, páratlanul frappáns és egyedi elképzelés.

Legnagyobb sajnálatomra azonban ezt a szerkesztői elvet nem annyira tudtam észrevenni, sem értékelni, mivel nem vagyok Beethoven-rajongó. Persze, ez elsősorban az én műveltségi hiányosságomból fakadó balgaságról árulkodik, de egy a lényeg: Vámos elképzelése az én olvasatomban nem jött át, mivel nem is tudtam „jól” olvasni a szöveget.

Hozzá kell tennem, egy picit zaklatott, türelmetlen időszakomban olvastam a történetet, mely szintén nagyban hozzájárult ahhoz, hogy némileg felemás érzésekkel tettem le a könyvet- de persze csak miután az utolsó mondatát is elolvastam.

A regény számomra hullámzó volt (lehet, mégis csak érzem a beethoveni hatást?): hol izgalmas, hol fordulatos, hol kellemesen megmosolyogtató volt, ahogy azt Vámostól megszokhattuk. Sajnos azonban olyan fejezetek is közbeékelődtek az egyébként élvezetes könyvnek, melyek kicsit széthúzták, unalmassá tették az összhatást.

Valahogy hiányzott belőle az a könnyed lendület és szerkesztői szigorúság, melyet eddig önkéntelenül összekapcsoltam Vámos nevével.

A számomra kritikus részek ellenére is kellemes olvasmánynak tartom a Legközelebb majd sikerül-t. Hogyan is gondolkodhatnék másképp arról a könyvről, melynek egyik legfőbb tanulsága, hogy ne essünk kétségbe, ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzeltük őket. Az életnek megvan a jó tulajdonsága, hogy néha nagyon összekuszálja a szálakat, melyeket néha nagyobb élvezet kibogozni, mint gondolnánk.