A szörny - A tévé sok rossz, és egyetlen jó tulajdonsága

- Nem gondoltam volna, hogy így ér véget a kapcsolatunk – jelentettem ki az első olyan este a barátomnak amikor nem ketten, hanem hárman voltunk a lakásban. Ő, én – és a tévé.

Pedig a legelső bútordarab, amit megvettünk a lakásba, pont az a tévészekrény volt, ami másfél éven át üresen szomorkodott, és amin most ez a szögletes fekete szörny pöffeszkedett.

Naivan azt hittem, a készüléket kizárólag monitorként fogjuk használni, hogy kivetítsük rá a sorozatokat, amiket eddig a laptopunkon néztünk. Arra már nem gondoltam, hogy a barátom, aki a tévé előtt és nem könyvek között nőtt fel, gyermeki lelkesedéssel, vad, szenvedélyesen izzó tűzzel a szemében fogja csodálni a készüléket.

A probléma már az első tévés este nyilvánvalóvá vált: én olvasni akartam, ő tévézni. Igen ám, csakhogy nekem csendre van szükségem, hogy átadjam magam egy regénynek, a szoba másik végén lévő fényt és hangot sugárzó készülék pedig számomra több, mint zavaró.

Átmentem a a másik szobánkba, a hálóba, csakhogy ott az éjjeliszekrényeket leszámítva csak az ágy van, amin bárhogy is próbáltam elhelyezkedni, nem sikerült kényelmes olvasópózt találnom. Így kénytelen voltam visszatérni a tévé elé.  

A problémát csak tovább súlyosbította, hogy a párom által csodált műsorok megnézésére maximum a többszörösen visszaesett bűnözőket kényszeríteném a börtönben. Az egyikben celebek próbálják felfedezni a bennük élő, mélyen eltemetett konyhazsenire, az azt követőben amatőr színészek játsszák, hogy profi művészek, a harmadikban pedig teljesen amatőrök játsszák, hogy… na igen, erre tulajdonképpen nem tudtam rájönni. A sok káromkodás és kiabálás között valahogy teljesen elsikkad a mű mondanivalója. Feltéve, hogy egyáltalán akar szólni bármiről is.

Ekkor már majdnem ott tartottam, hogy válaszút elé állítom a barátom: vagy ő, mármint a tévé, vagy én.

Persze inkább elszámoltam magamban tízig, átmentem a másik szobába és hihetetlenül kényelmetlen pozícióba csavarodva próbáltam meg élvezni Patrick Melrose mindig megtisztelő társaságát.

Kicsivel később, a fehér zászló lengetése helyett arról kezdtem el érdeklődni a barátomtól, hány csatornát tud nézni a készüléken.

Tízet, válaszolta, de abból a fele közszolgálati, meg ott a TV2, amiket, ugye, elvből nem nézünk.

E mondat elhangzása után az én tekintetembe is hasonló csillogás költözött, mint az övébe, a reality show nézésekor.

Milyen megható, hogy a politikát viszonylag közömbös szemlélő, csak mérsékelt ellenzéki álláspontra helyezkedő barátom egyre közelebb kerül az én végsőkig liberális, baloldali politikai nézőpontomhoz. Ahhoz pedig, hogy erre rájöjjek, egy tévé kellett! Úgy látszik, mégsem annyira rémes ez a készülék.

Elvégre szeretetteljes elvtársakká formált minket.